Szijártó Zsolt: A klaszter kifejezés mostanra elhasználódott

Az eredmények pedig jönnek: Nagykanizsa csatlakozása után a következő hetekben a három magyarországi járműipari térség (Győr–Esztergom, Szombathely–Szentgotthárd és Kecskemét) együttműködési megállapodást ír alá. Minderről Szijártó Zsolt ügyvezető igazgatóval beszélgettünk.

–Röviden összefoglalva jelenleg hol tart a Nyugat-Pannon Járműipari és Mechatronikai Központ története?

–Megterveztük a stratégiánkat és annak a módját, ahogy elérhetjük a céljainkat. Mivel a fejlesztésekhez pénzre van szükség, a legfontosabb, hogy ezek a fejlesztési elemek bekerüljenek azokba az országos tervekbe, amelyek jelenleg a különböző minisztériumokban készülnek, hogy a megvalósításukhoz a következő hétéves európai uniós költségvetési ciklusban lehívhatók legyenek a források. Nagyon lényeges még, hogy a rövid távon jelentkező problémák orvoslására kidolgozott pilot projektjeinket időben el tudjuk indítani. Ezek érintik a szakképzést és a felsőoktatást éppen úgy, mint a kis- és középvállalkozások fejlesztését. Végül pedig formalizálni kell a gazdasági és intézményi szereplőkből egy hálózatot, vagyis olyan klasztert kell létrehozni, amely a rendelkezésre álló forrásokat képes lesz felszívni, a térségi és a nemzetközi együttműködésekben potenciális gazdasági partnerként tud megjelenni.

Szijártó Zsolt

–Ez a menetrend éppen az ellenkezője annak, ami a klaszterekre jellemző.

–Jelenleg létezik egy 50–60 tagból álló nonprofit menedzsment szervezet, a Nyugat-Pannon Járműipari és Mechatronikai Központ, amelynek én vagyok az ügyvezetője. De a hálózatot nem formalizáltuk. Bizalmi alapon dolgozunk együtt, kompetenciák szerint felosztott területeken, 7–8 munkacsoportban, ezekben jelen vannak a vállalati és az intézményi szféra képviselői. Kialakítottuk a vezetői rendszert, ami egy vállalatvezetőkből álló 12 fős gazdasági testületet jelent, s garanciája annak, hogy a döntések valós gazdasági döntések legyenek, a térség és a helyi gazdaság igényeit elégítsék ki. A felügyelőbizottságot a térség városi és önkormányzati képviselői alkotják. A klaszter lényege, hogy a résztvevői nem csak adni, hanem kapni is szeretnének, így a vállalatok érdekeltté válnak abban, hogy jó szakmunkások és mérnökeik legyenek, rendelkezzenek térségi beszállítókkal, akik számára megteremtődik a piac, a munkavállalók pedig versenyképes fizetést vihetnek haza. A klaszter kifejezés mostanra elhasználódott. Az eddig megismert „régi”, és az általunk szorgalmazott „új” klaszterfogalom között lényeges különbség van. A nyugat-dunántúli térségben jelenleg harmincnál is több klaszter található. Ezek különféle pályázatok révén önszerveződtek, és addig működtek, amíg tartott a pályázati forrás, majd lassan-lassan elsorvadt a valós tevékenységük. Természetesen vannak kivételek és jó példák is a térségben, így nem véletlen, hogy mindössze néhány működik belőlük.

–Mi ennek az oka?

–Valószínűleg nem sikerült kiépíteniük azokat a szervezési mechanizmusokat, amelyek a kölcsönös érdekeiket a felszínre hozta volna, így nem is jöhettek létre a klaszterek fenntartható működését jelentő projektek. Másrészt nem jött létre az a kritikus tömeg, tagság, mely képes önfenntartó módon működni és projekteket generálni. Ausztriában 200–300 taggal bíró régiós klaszterek is vannak a járműiparban, Németországban nem ritka a több ezer tagot számláló klaszter sem.

–Nézzünk egy konkrét példát, hogy csinálják önök?

–Például úgy, hogy a beszállítók fejlesztése keretében a nagyvállalatokkal és a kamarákkal összefogva szeretnénk feltérképezni azt a 400–500 potenciális kis- és középvállalkozást, akikre építeni tudunk. Számukra többek között mentorprogramokat kínálunk, hogy belátható időn belül a nagyvállalatok beszállítóivá válhassanak. Másrészt meg kell őket erősíteni olyan módon, hogy a nagyvállalat, mint integrátor, a beszállítókkal közös fejlesztéseket valósíthasson meg. Ehhez képzésre van szükség, tehát olyan folyamatról beszélünk, amelyben egymással összefüggő folyamatok vannak, és minden mindennel összefügg.

–A politika a központ kiemelt járműipari központtá minősítésével nemrég rábólintott a kezdeményezésre, de ezzel még csak újabb állomásához érkezett egy hosszas folyamat, amelyben úgy tűnik, a szakemberhiány a legégetőbb probléma. Miképp oldható ez meg rövid időn belül akkor, amikor ugyan jövőre, de legkésőbb 2015-ben gépészmérnök képzés indulhat Szombathelyen, de nem kis fejtörést okozhat egyebek mellett az, hogy ki fogja majd oktatni a diákokat?

–A nyugat-dunántúli térség dinamikusan fejlődik, de hogy ezt a tendenciát fenntartsuk, ahhoz most kell olyan döntéseket meghozni, amelyek hatását két–három év múlva érezzük csak. Az alapok jók, hiszen a vállalatoknak (elsősorban a nagyvállalatoknak) hazánkban ritkán vannak mennyiségi problémáik. A szakemberhiányt idővel valahogy mindig megoldották. A probléma az oktatás minőségével van. Ha egy fiatal kilép az oktatási rendszerből, újabb egy–két évet kell arra fordítani, hogy teljes értékű munkát tudjon végezni. Hangsúlyozom: a magyar szakértelemmel elégedettek a vállalatok, máskülönben nem hoznák ide a beruházásaikat. Ám ha összehasonlítjuk a nyugat-európai és a magyar szaktudást, akkor jelentős, 20–30 százalékos különbséget látunk. Ennek leküzdéséhez úgy kell átalakítani a szakképzést, hogy a diákok gyakorlatorientált képzés keretében a legmodernebb technológiákkal találkozzanak. De ehhez megfelelő szakoktatói gárda is szükséges, valóban. Nem kell messzire menni: az Opel több millió eurót költ el arra, hogy a magyar szakmunkásokat külföldi cégekkel képeztesse ki, egyszerűen azért, mert itthon nem áll rendelkezésre a számára megfelelő szakoktatói és képzési kompetencia. Mennyiségi problémák is vannak, kevés az oktató, illetve a tananyag sem modern, naprakész. Fontos, hogy mobil, jó képességű oktatók kerüljenek be a rendszerbe, akik anyagilag is megtalálják a számításukat – mindez csak a vállalatokkal együttműködve képzelhető el fenntartható módon.

–Nyáron főképp a leendő szombathelyi mérnökképzéssel volt hangos a média, de ne feledkezzünk meg a szakképzésről sem, hiszen szakmunkásokra is nagy szükség lesz.

–Egyértelműen látszik, hogy a nyugat-dunántúli térségben a betanított munkások által összeszerelt termékek ideje leáldozóban van. A jövő a magas hozzáadott értékű termékeké. A változás folyamatos, elég csak a Flextronicsra gondolni. A cég jelenleg ennek érdekében alakítja át a működését, hiszen a járműipar nagyon fontos számukra. Az előbb említett Opel szeretné, ha ő lenne a General Motors legnagyobb motorgyára. Abban gondolkodnak, hogy legyen itt a GM kompetenciaközpontja. Ehhez mind magasan kvalifikált szakemberekre van szükség, nem csak mérnökökre, hanem szakmunkásokra is. Mindkettőt duális képzés keretében képzeljük el. Az alap, elméleti képzést az iskolák, a gyakorlatit a vállalatok adnák. Tény, hogy utóbbiak azért jöttek Magyarországra, hogy termeljenek, gyártsanak, nincsenek felkészülve az oktatásra, de másképp nem léphetünk előre.