Péceli Gábor: hatással vagyunk a teljes magyar műszaki mérnökképzésre

Péceli Gábor, a BME rektora

– Beszélgetésünk napján nagy-, közepes- és kisvállalatok, állami szervek és oktatási intézmények képviselőinek részvételével tartott konferenciát Önöknél a Magyar Gép- és Energiaipari Országos Szövetség (MAGEOSZ). Miért gondolták fontosnak, hogy befogadják ezt a rendezvényt?
– A Műegyetemről mi magunk, itt dolgozók azt gondoljuk, a magyar társadalom azért tartja fenn ezt az intézményt, hogy igen magas színvonalú műszaki és gazdaságtudományi képzéssel szolgálja az ország versenyképességét, fejlődését. Ez pedig elképzelhetetlen anélkül, hogy ne lennénk folyamatos munkakapcsolatban az érintett iparágak szereplőivel. Földrajzi elhelyezkedésünkből és a teljes országot kiszolgáló szerepünkből fakadóan számos hasonló konferenciának adunk helyet, amelyek mind azt szolgálják, hogy az oktatás és a vállalati szektor közötti együttműködés megfelelő színvonalú és naprakész legyen. Maga a téma, a szakterület azért aktuális és izgalmas, mert Magyarország ipara meghatározó módon a gépipari teljesítményhez kapcsolódik – annak ellenére, hogy ellentmondásos módon leginkább összeszerelő üzemek alkotják napjainkban a magyar ipar gerincét. A magunk részéről kutatás-fejlesztési (K+F) tevékenységünkkel szeretnénk hozzájárulni, hogy ettől a kiszolgáló szereptől elmozdulva legalábbis mellérendelt szereplői tudjunk lenni a nagy világcégeknek. E tekintetben egyébként a nemzetközi gyakorlathoz igazodunk. A közelmúltban tartották több nemzet műszaki egyetemeinek konferenciáját Bécsben, ahol elhangzott, hogy a nagyvállalatokkal technológiai kooperációra kell törekedni, ami minden eddiginél mélyebb együttműködést feltételez. Ezzel együtt egy oktatási intézmény számára nem a cégek szolgálata az elsődleges, hanem a tudós emberfők kinevelése, a megfelelő készségeket birtokló szakemberek képzése, ezáltal pedig olyan közszolgálat, ami magában foglalja szakmai konferenciák befogadását is.

– Az imént felvetett gondolatot továbbfűzve úgy látjuk, egyre több külföldi vállalat hozza, avagy hozná Magyarországra K+F tevékenységét. A feltételes módot az indokolja, hogy a folyamatnak határt szab a megfelelően képzett, kreatív munkaerő létszáma. Miként látja ezt a helyzetet, mennyire lehetünk bizakodóak e tekintetben a jövőre nézve?
– Valóban egy folyamatról van szó, összetett problémát érint a kérdés, ami hasonlít a „tyúk vagy a tojás volt-e előbb” dilemmához. Addig ugyanis nem fut fel az ilyen kutatás-fejlesztésre alkalmas mérnökök száma, amíg nincs megfelelő felvevőpiac. Fontos megjegyezni, hogy azok a K+F feladatok, amit a világcégek többnyire Magyarországra hoznak, az itteni gyártás kihozatali mutatóihoz kapcsolódnak. Tehát nem elsősorban új termékekre irányuló tevékenységről van szó jellemzően, hanem a meglévő termékek költséghatékonyságának növeléséről. Nem termékfejlesztés, inkább a gyártás optimalizálása a cél. A járműipar tekintetében létezik olyan tendencia, hogy a K+F feladatok a beszállítókhoz tevődnek át, ezek a vállalatok pedig egyre nagyobb számban vannak jelen Magyarországon. A győri, kecskeméti autógyártók olyan céges telephelyeket generálnak az adott város környékén, ahol ez a folyamat érzékelhetően megindult, de egy hosszú útról beszélünk.

A rektor nyitotta meg a MAGEOSZ konferenciáját a BME dísztermében

– Még csak az elején vagyunk?
– Így van. Ráadásul nem biztos, hogy szerencsés, ha kizárólag a járműiparra kerül a fókusz a hazai kutatás-fejlesztésben. Azok az országok látszanak sikeresnek, ahol ez a K+F meglehetősen diverzifikált tevékenységként jelenik meg. Visszanyúlva a nyolcvanas évek iparszerkezetére, vannak olyan iparterületek, amelyeknek a morzsáin el lehetne indulni ebbe az irányba.

– Említene néhány példát?
– Mindenképpen ilyen az orvostechnika – műszerek, berendezések –, tradicionálisan ilyen a gyógyszeripar, egészen értékes lehetőségeket tartogat még a feldolgozóipar, az élelmiszeripar, a mezőgazdaság területe. Úgy gondolom, a járműipar kifejezetten nehéz terep az itt említett további irányokhoz képest. Visszakanyarodva az eredeti felvetéshez: a mi feladatunk az, hogy megfelelően képzett, megfelelő számú szakképzett munkaerőt biztosítsunk ezekhez a kutatás-fejlesztési igényekhez. Ehhez pedig nagy szükség van az iparral való, már említett szoros együttműködésünkre. Ráadásul, ha ma belép egy érettségizett fiatal hozzánk azzal, hogy ő majd mérnök lesz, akkor a munkaerőpiac 5-6 év múlva reális lehetőségeit kell előre jeleznünk számára. Jelenlegi mesterképzési kibocsátásunk bizonyos fokig korlátozott, elsősorban a lemorzsolódásnak köszönhetően. Ezen a helyzeten változtatni kell, nem csupán a motiváció, az érdeklődés felkeltése, hanem a felkészültség terén is. Ismert probléma, hogy akik kijönnek a középfokú képzésből, azok problémamegoldó készsége gyakran fejlesztésre szorul. Ugyanakkor olyan sokféle érdekes ismeret van a világban, ami leköti a tinédzserek figyelmét, hogy extra erőfeszítés kell a tudomány szépségeinek felmutatására. Nemzetközi szakértők szerint 12-13 éves korban, tehát még általános iskolában kell lökést adni a gyerekeknek a való világgal kapcsolatos érdeklődés irányába, persze ez is egy hosszú folyamat. A fizika szakos tanárok szinte eltűntek napjainkra a középiskolákból, s amíg nem térnek vissza, addig ez nehéz feladat lesz. A magunk részéről igyekszünk alapvető matematika tréningekkel felhozni elsőseinket, ahol erre szükség van. De, megint csak visszatérve a kérdéshez, ha most megkeresne bennünket egy nagyvállalat, hogy hirtelen szüksége van négyszáz jól képzett, bevethető gépészmérnökre, nem tudnánk ennek az igénynek megfelelni. Egyszerűen nincs annyi belépő. A skandináv országokban hozzánk viszonyítva a népesség duplája áll rendelkezésre műszaki, természettudományos területen: ott ez az adott korosztály 30 százalékát jelenti, nálunk ugyanez az arány nagyjából 15 százalék. Nyugat-Európa és az USA esetében 20 százalékról beszélhetünk. Ez valamennyire tükröződik abban is, hogy országos szinten a nappali tagozatos hallgatók 10 százaléka tanul a mi egyetemünkön, ami azt igazolja, hogy a mérnökképzés súlyponti intézménye a BME.

– A hazai műszaki képzés fellegvára vitathatatlanul a Műegyetem, ugyanakkor Ön is említette Győr, illetve Kecskemét példáját. Jól érzékelhető a vidéki felsőoktatási intézmények fejlődése, az oda települt OEM vállalatoknak is köszönhetően. Miként érinti Önöket ez a polarizálódás, s hol lát együttműködési lehetőségeket a többi műszaki képzőhellyel – egyáltalán van-e ilyen irányú kényszer, avagy felelősség az Önök vállán?
– Itt is összetett témáról van szó. Azon kérdések, amelyeket egy győri vagy kecskeméti gyártóvállalat megfogalmaz, a gyártásfejlesztést, üzemeltetést érintik. Úgy gondolom, nekünk alapvetően más a feladatunk. Nem kérdés, hogy azok a jól felszerelt laborok, amelyek ezekben a vidéki intézményekben rendelkezésre állnak, a mi hallgatóink számára is előnyös hátteret jelentenének. Ami e téren kooperációban megoldható, azt nekünk meg is kell oldanunk. De például a ma egyre divatosabb duális képzés lényege a mi esetünkben egészen másképp fogalmazódik meg.

– Éspedig?
– Hangsúlyozottan problémamegoldás, új eredmény megalkotásában való kreatív részvétel. Nem pedig olyan tréning, amikor a gyártósor igen magas technológiai színvonalat képviselő diagnosztikai eszközeivel megmérem, hogy a termelés eléri-e a kívánt minőséget. A duális képzés alatt vállalati szakemberekkel való együttműködést, a laboratóriumainkban zajló tevékenységeket értünk. Úgy gondoljuk, a jó mestermérnök kifejezetten K+F feladatokon tréningezve készül a munkaerőpiacra. A gyártás helyett az innovációra fókuszálunk. Az intézmények közötti együttműködés fontos, vannak is megvalósult közös eredmények: leginkább a tananyagfejlesztésekre utalnék, illetve kollégákat is adtunk másoknak.

A Műegyetem duális képzése a gyártás helyett az innovációra fókuszál

– A Kecskeméti Főiskola újonnan kinevezett rektora például Önöknél volt oktató korábban.
– Így van. Hasonló kapcsolat a győri egyetemmel is létezik. A Műegyetem tehát a kisugárzásával is segíti ezeket az intézményi folyamatokat, a vidéki főiskolák, egyetemek fejlődését. De nem érdemes ugyanazt a feladatot végeznünk, egymást lemásolnunk, hiszen más a feladatunk. Nekünk például nem áll rendelkezésre annyi beruházási forrás, mint egy vidéki intézménynek, viszont nem is szembesülünk azzal a problémával, hogy megfelelő színvonalú hallgatókat vegyünk fel kellő számban. Nincsenek félig üres kollégiumaink, tehát a PPP konstrukció által okozott csődközeli állapotok sem merülnek fel. Az sem fenyeget bennünket, hogy a kellően ki nem használt, vadonatúj laborok, épületek üzemeltetési költségét honnan teremtsük elő. A teher alatt nő a pálma elv mentén fejlődtünk az elmúlt években, jelentős belső racionalizálás történt, jól megnézzük, mibe teszünk pénzt, s őrizzük azt a színvonalat, amit tőlünk elvárnak.

– Többször kitértünk a kutatás-fejlesztési tevékenységre. Gyakran éri az az elismerés, részben kritika is a Műegyetemet, hogy sok bejárata van. Talán egy kicsit sok is. Amennyiben egy vállalkozás partneri kapcsolatot szeretne Önökkel kiépíteni, hol kopogtasson, működtetnek-e kifejezetten ilyen céllal valamilyen irodát, központot?
– Divizionális felépítés jellemző ránk, ilyen értelemben egyfajta osztott intelligencia mentén épül fel az egyetemünk szervezete. Teljesen szabad a bejárás bármely tanszékünkre, ahol a tanszékvezető az elsődleges kapcsolati pont. Nem vagyunk e téren centralizáltak, mert – jelenleg legalábbis – úgy látjuk, nincs erre igény. Egy-két nagy energetikai cég jelent kivételt, amelyek több szálon kapcsolódnak hozzánk, s ők egyetlen belépési pontot igényelnek. Ezt az elvárást úgynevezett tudásközpontok révén elégítjük ki, ezek az egyes karok mellett működő szervezeti egységek. De kivételes esetekben a belépési pont lehet maga a rektor is. Például a szegedi szuper lézer kapcsán a projektet irányító belügyminiszter a talajmechanikai vizsgálatok, illetve a majdani szakemberek kiképzése ügyében közvetlenül hozzám fordult. Igaz tehát, hogy sok bejáratunk van, én ezt nagyfokú nyitottságnak nevezném. Természetesen rendet tartunk, kellő szabályozottság van nálunk, de a partnerkeresésben igen nyitottak vagyunk.